Elgurult, de ahogy nézem, nem magától. Elgurították, elgurítottuk. Ez valahogy úgy hangzik, mint a jó emlékezetű Hofi Géza egyik nagy sikerű kupléja, melynek refrénjében (gyakran a közönséggel együtt) énekelte, hogy:
„Én elszabtam, te elszabtad, ő elszabta, mi elszabtuk
Ha elszabtuk, hát elszabtuk, most mindannyian szabhatjuk.”
Annyira el van szabva ez az egész magyar egészségügy, hogy ma már szinte eszement lehetetlenségnek látszik a bármilyen fokú-fajú rendbetétele. Kisebb-nagyobb toldás-foldás látszatintézkedésekkel nem lehet rajta segíteni, de Magyarországnak csak erre telik. Alapos, teljes átigazításához talán egy teljes évi nemzeti jö9vedelem is kevés lenne. Arról nem szólva, hogy egy ilyen hatalmas rendszer tisztességes és normális működőképességének előfeltétele, hogy mindent az alapoktól kellene kezdeni. Ha úgy fognánk hozzá, mint mostanában a közút-javításokhoz (hogy a forgalom egy sávon úgy-ahogy döcög., a másikon meg felmarják a régi aszfaltot, alapoznak-betonoznak-aszfaltoznak, aztán oda terelik a közlekedést és a másik sávon kezdik elölről), csak hasonló eredményt érnénk el: néhány hónap elteltével újra lehetne javítani.
Bárhová nézünk a magyar egészségügyben, csupa-csupa olyan esettel találkozunk, mint amilyenről Csókay professzor úr írt. Az ilyen és ehhez hasonló esetek azonban azért olyan elszomorítóak, mert valóságosak és igaziak, vagy mert sokan még ezeknél is hajmeresztőbbeket tudnak leírni, elmondani, hanem azért, mert a magyar egészségügy általában ugyan nem sokkal jobb vagy rosszabb, mint a lengyel, a román, vagy a szlovák, de az egyedi esetekben részint olyan az ellátás és a gyógyászati eszköztár színvonala, mint a skandináv országoké, részint meg olyan, mint a legszegényebb afrikai országoké.
Biztos, hogy a vállalkozás lehetetlensége ellenére is meg kell valahogyan oldani a helyzetet és erre már elképzelések tucatjai (ha nem százai) születtek már. Hogy értsük a lehetetlenségek csapdáját, bele kellene kukkantani a társadalom- és egészségbiztosítás múltjába.
Eszébe jutott már valakinek megkérdezni, hogy Mátyás király kiválóan szervezett királyságában, melynek fénykorában 1 millió aranyforint folyt be a királyi kincstárba (nagyjából annyi, mint a korabeli angol királyéba), hány embernek volt egészségbiztosítása és mekkora összeget fordított erre a kincstár? Ugye furcsán hangzik? De hát akkor hol, hogyan és mikor jöttek rá az emberek, hogy erre szükség van? Mióta létezik egyáltalán, miért találták ki és – legalábbis Magyarországon – hogyan jutottunk el idáig.
Ha jelenlegi bajaink gyökerét keressük, vissza kell lapoznunk. No nem félezer évet, csak mintegy másfél évszázadot. Legközelebb a gyökerektől folytatjuk.(Kenesei)
